He was stroking my face. He was on top, his cock was inside me and he kept stroking my face. Up and down, up and down, up and down. It was like a stranger stroking my back while giving me a hug. He didn’t know what he should be doing with his hands. What do I want him to do with them? He shouldn’t stroke my face, he should grab my ass instead. What he likes is when I dig my nails into his back to the point of hurting, until there’s blood. More, even more, he said. I wasn’t yet all that familiar with his body. I was afraid of scratching a mole. I had to let my nails grow long so that they’d hurt him enough. 

I step on a clipped piece of fingernail. It digs into my sole, I bend down, it came from my index or middle finger. I throw it in the garbage. Whenever I throw anything out, I have to wash my hands. I have cracked skin on my hands, I should use a different soap. For example, some kind of liquid one, but I never feel quite clean after using one of those. I brush my teeth, put the toothbrush back beside the other one. I need a new toothbrush; I’ve been using this one for four months already. They say you need to change it every three months. I’ve been using this since April, that’s almost five. Lukács and I went shopping, we bought green and blue toothbrushes. Extra soft, that’s the right kind, he said, you can do a really good job with these, it’s like brushing and flossing at the same time. We were standing at the bus stop waiting for the bus, I was shivering. It was rather cool for April and I was only wearing a light spring coat; he had just a pullover. How can you be so cold, he asked, he kept rubbing my arm, tell yourself not to be cold. I always wear one fewer layer, you have to get used to the cold. He was telling me things like that while rubbing my arm, he breathed on my neck from time to time. When he did that warmth flooded over my body.

I’m searching in the closet but can’t find a clean top. Nothing fancy, just a plain T-shirt, I’m not going very far and will be back soon. I find one, this is the one that Lukács said I should wear for sleeping. It looks like it had been stretched even though it’s only oversized. It’s like this on purpose, I explained to him. That doesn’t matter, it looks stretched to me. I put it back in the closet, put on the T-shirt from yesterday, it’s all right, I sniff myself and can only smell my deodorant. I need a coat, it’s windy. 

The draft almost slams the door shut. If it did, a screw would pop out of the lock; that’s something I worry about. My neighbor’s flowers are lined up beside my door. She has so many pots that there’s even a geranium on my doormat. In a couple of weeks she’ll take them in. I’m the only one who knows that the flowers sitting there on the landing are plastic. They have the same green, red and pink colors all winter long. My balcony is empty. Lukács brought me a petunia and a begonia: I should put them outside, they’ll look nice. I forgot to water them and they dried out. I threw both of them out two weeks ago, pots and all. 

I end up in the park. I sit down on one of the benches; they and the fence have recently been replaced; there are no initials carved in the backrest yet. In the playground a mother and her son are using the teeter-totter. There’s no other child and no other parent around. I am by myself, I didn’t bring a child. Had I brought one, he’d be able to sit at the other end of the teeter-totter so the mother wouldn’t have to push the seat down with her knee. Lukács and I would have a beautiful child, who’d inherit his blue eyes, my nose and would also have trouble pronouncing the letter ‘r’, like me, carrot, radish and rutabaga. I don’t even want a child. Lukács appears at the park entrance. He came by bike, stops beside me, what are you doing here, he asks. No, he doesn’t come from the park entrance but through a side entrance; I only notice him when he’s already right beside me. What are you doing here? No, it’s not through the side entrance, he doesn’t actually come inside, just passes by the park and doesn’t look in and doesn’t notice that I’m here; that I’m sitting on the bench, it’s autumn, my nose is running and I don’t have a handkerchief. Still I don’t get up, because what if. He lives two blocks from here. If he spots me, I have to figure out what to say. I say I’m waiting for my date. No, I say, I’m meeting a girlfriend, which girlfriend, well Kata, she lives not far from here. She’s a new girlfriend that’s why you don’t know her. 

There’s a drug store not far from the park. I go inside, there’s no one at the checkout. I could take one of the umbrellas, but the wind would tear it from my hands anyway. I pick up a basket and head for the dental hygiene aisle. It used to be here last time but now it’s skin care products; I sniff them. I’m looking for a toothbrush and, in the meantime, find soaps and then deodorants. The men’s section is right across from the women’s. I sniff at a deodorant with sea scent but it doesn’t have sea scent, it has Lukács-scent. The scent of the sea is not like this, the sea makes my mouth salty and gives my skin the slight odor of mud and fish. That’s what sea water is like: salty, muddy and fishy. Lukács has a different scent, it’s like this, like this deodorant. While I’m looking for the toothbrushes, I pass by the deodorants for men several times and each time sniff at the sea again. I don’t know if the reason I don’t find the toothbrushes is because they are hidden, or there aren’t any in this drug store, or don’t find them on purpose so that I can sniff at the deodorant. It takes me half an hour before I find them. I keep looking but there are no extra soft ones. I need extra soft. May I help you, the salesperson asks me. She’s a woman of twenty with shoulder length blond hair. Nine out of ten would call her beautiful, the tenth one wouldn’t, just to be contrarian, but she’d seem beautiful to him, too, but perhaps a bit conventionally. Lukács would certainly like her if he caught a glimpse of her on the street, he’d turn around to look. He lives nearby, they could easily meet. He drops by to get a toothbrush, he asks her where they are, he can’t find them. The girl tells him, they share a smile. I’m looking for a toothbrush, I answer her. Not that type, the one I’m looking for is like this, extra soft. It’s in a black package, aha she says, bends down and picks up my extra soft toothbrush from the bottom row. 

A blue bicycle passes me, it must be him. I’m standing at the bus stop, the sign has been moved sixty meters because of construction. I’ve never before noticed how many cyclists there are in the city. The buses keep chasing them. He’s the one on each blue bicycle, his hat isn’t like this, his jacket isn’t like this, it doesn’t matter, it’s him heading for work, going to the CBA store, I tell him in vain that their prices are the highest; the cashiers like him there. It’s him, he’s on his way to meet someone, a girl, that’s why he’s in such a rush because he doesn’t want to be late. He hates being late, he prefers to be five minutes early, ten minutes early, he stands there in the cold. He surely must be standing somewhere right now, it’s eight minutes to two; they’ve arranged to meet at two, nobody sets dates for a quarter to or even at half past, it’s on the hour. He’s standing around and a girl in a red coat makes him think of me. Or a French bulldog, that I would run to pat. Or a scent makes him turn back. He’s standing around and something makes him think of me, but I’m not there. When he thinks of me I’m never there. When I think of him, he’s never here. And there are no times when I don’t think of him. I look at the cigarette butts on the sidewalk. You have to wait where there are more butts, that’s where the doors will open, he said. That’s where I am standing, looking at the butts. Smoking isn’t allowed even so the bus stop is full of cigarette butts. I count five, six, seven; Lukács also used to smoke. He gave it up for me, I couldn’t stand the smell, I wasn’t willing to kiss him. Now I’m thinking of Lukács’s mouth, how the small crease under his lower lip is so pretty. Butts, I count them, seven, eight, nine, there is no tenth one; Lukács is also saying eight, nine, ten, eleven, he is counting the moles on my back. He gets up to thirty-two, before that I never knew that I had thirty-two moles on my back. 

I get on the bus, he’s there sitting on a double seat. No, he’s standing on the turntable at the accordion joint, he’s surprised that I’m there. He doesn’t usually take buses, I look outside, a blue bicycle goes past the bus, he waves at me signaling that I should get off the bus, he wants to talk to me. I get off at the next stop, he’s wearing the sweater I gave him for Christmas. We should give it a try again, he says, one more time, for the last time. We could try because it was good. He misses me, he thinks of me a lot. I don’t say that I also think of him a lot, all I answer is that I don’t really know. He’s starting to convince me how good it all was, I should give it some thought, things were fine up to the vacation in Croatia. I pretend to give it some thought. Finally I say, OK. Let’s give it a try. 

The beach at Sukošan isn’t sandy. You cannot walk barefoot on the gravel, there’s no point spreading towels on it either, the stones have sharp edges. It’s not crowded, there are many more tourists in Zadar; this village isn’t that well known. The water drops off quickly, you have to pay attention. We had to put on rubber shoes when we went into the sea to avoid being pricked by sea urchins. If one pricks me I would develop a fever and have to stay in bed in the room; it has separate beds that cannot be pushed together. We slept in my single bed beside the window. If the curtain isn’t kept closed, you can almost see the sea, a blurry darkness at the bottom of the sky. We used his bed only for piling our clothes there. We hung the towels to dry on the railing of the balcony, I didn’t put my bathing suit there but spread it on one of the chairs inside. Lukács found it funny that I’d wear it at the beach but wouldn’t leave it out on the balcony, there’s no logic in that. 

Out of the eight days, one was taken up by travel. On the sixth day I got pricked by a sea urchin, I developed a fever and had to go back to the room. I spent the whole afternoon lying in bed; Lukács said that he didn’t like it when I had a fever because I talked a lot. I think I’m funny but I’m not. It’s better if you sleep, he said and went to the beach with the Hungarians from the room next door. He didn’t get back until evening. By the next day I was better. Our host said that if we go up on the nearby hill at dawn, it takes about twenty minutes, we can see the sunrise. It’s not to be missed, it’s worth the twenty minutes. I had persuaded Lukács to get up early the last morning to go see the sunrise, after all I had missed out on the whole previous day. The next day at dawn when the alarm rang, he was not willing to get up. You go, I need more sleep, he said. Don’t do this, the whole point is that we go together. I’m not going anywhere. Lukács, don’t be like that. Stop bugging me, it’s not you who’ll be driving today. I put on my shoes and started off on my own. The twenty minutes seemed more like thirty, even though I walked twice as fast as usual because I was anxious. There were a few people standing around on the hill, I didn’t want to talk to any of them. We stood there and waited. After half an hour we realized there wouldn’t be any sunrise, the whole horizon was covered by rain clouds; it rained all day. The clouds were as gray as the sea.

Two months have already passed since I last saw Lukács. I get off the bus, try to remember exactly when it was. I remember the breakup, I also remember the words, but don’t remember what he was wearing or the order of the events. I can’t conjure up his face either, I know what his eyes look like, the curvature of his nose, his mouth, but not his whole face. For quite a while afterwards I could still detect his scent in the apartment. Whenever I entered the hallway, it was there. I stopped and breathed deeply, after a couple of deep breaths the scent disappeared. I step on a leaf, my heel slips on it. Lukács is standing in the doorway, he’s waiting for me. Lukács is sitting on the stoop in front of the door, he’s waiting for me. Lukács is sitting on the sofa, he still has the extra key. I stop in the hallway and take deep breaths. I notice a slight smell of gas coming from the meter. I was told not to worry about it, there’s no measurable gas leak. I have to accept that sometimes there’s that odor in the hallway but it doesn’t mean anything. I’m not worried. If the apartment blew up and I was at home, my mother would certainly let Lukács know, he’d lose it, would cry like a small child. I want him to cry. I imagine how he cries; I have never seen him cry. When I cry my whole face gets red, it takes a few hours for the redness to disappear from my skin and my eyes stay red for a whole day. People can tell for two days just by looking at me that I had been crying. I get out the extra soft toothbrush, “Signal soft, 998 forints”. I put it beside the other one, throw out the old one.

---

Évszakhoz képest hűvösebb

Az arcomat simogatta. Ő volt felül, bennem volt a farka, közben meg simogatta az arcomat. Fel-le, fel-le, fel-le. Mint amikor megölel egy idegen, az simogatja így a hátamat. Nem tudta, mit kéne csinálnia a kezével. Mit akarok, hogy csináljon vele. Ne simogassa az arcomat, inkább markolja meg a seggemet. Ő azt szereti, ha a körmeimet belemélyesztem a hátába, fájjon, vérezzen is. Erősebben, mondta, még erősebben. Még nem ismertem annyira a testét. Féltem, belekarmolok egy anyajegybe. Meg kellett növesztenem a körmeimet, hogy eléggé fájjon.

Belelépek a levágott körmömbe. Szúrja a talpam, lehajolok, a mutató vagy középső ujjamról van. A kukába dobom. Miután kidobtam valamit, kezet kell mosnom. A kézfejemen megrepedezett a bőr, másik szappant kéne használnom. Valamilyen kézmosót például, de azoktól úgy érzem, nem vagyok elég tiszta. Megmosom a fogam, visszateszem a fogkefét a másik mellé. Új fogkefe kell, már négy hónapja ezt használom. Háromhavonta kell cserélni, azt mondják. Április óta használom, akkor az már majdnem öt. Elmentünk Lukáccsal bevásárolni, megvettük a zöld és kék fogkefét. Extrapuha, ez a jó, mondta, ezzel lehet rendesen fogat mosni, olyan, mintha egyszerre fogselymeznénk is. Álltunk a buszmegállóban, vártuk a buszt, dideregtem. Áprilishoz képest nagyon hűvös az idő, rajtam meg csak egy vékony tavaszi kabát volt, rajta pulóver. Hogy tudsz így fázni, kérdezte, dörzsölgette a karomat, mondd meg magadnak, hogy ne fázzál. Én mindig egy réteggel kevesebb ruhát veszek fel, hozzá kell szokni a hideghez. Ilyeneket mondott, közben a karomat dörzsölgette, néha a nyakamba lehelt. Olyankor az egész testemet átjárta a meleg.

Mosnom kéne. Keresek a szekrényben, de nem találok egy normális pólót. Nem kell semmi extra, csak egy sima, tiszta póló, nem megyek túl messzire, hamar megjárom. Találok egyet, erre mondta Lukács, miért nem használom alvósnak. Olyan, mintha ki lenne nyúlva, pedig csak oversize. Direkt ilyen, magyaráztam neki. Az mindegy, olyan, mintha ki lenne nyúlva. Visszateszem a szekrénybe, felveszem a tegnapi pólót, az jó, megszagolom magam, csak a dezodoromat érezni. Kabát kell, fúj a szél. 

A huzat majdnem becsapja az ajtót. Ha becsapná, kipattanna a zárból a csavar, ettől félek. Majdnem felborítom a szomszéd néni virágait, ott sorakoznak az ajtóm mellett. Olyan sok cserép, hogy már a lábtörlőmön is muskátli van. Pár hét múlva majd beviszi őket a lakásba. Csak én tudom, hogy a virágok, amik most az erkélyén vannak, nem igaziak. Egész télen ugyanolyan zöldek, pirosak és rózsaszínűek lesznek. Az én erkélyem üres. Lukács hozott petúniát és szőlővirágot, tegyem ki, szép lesz. Elfelejtettem locsolni, elszáradtak, két hete dobtam ki cserepestül mindkettőt.

A park felé kerülök. Leülök az egyik padra, nemrég cserélték ki a padokat és a kerítést, még senki nem véste a támlába a nevét. A játszótéren egy anya libikókázik a kisfiával. Nincs másik gyerek, nincs másik szülő. Egyedül vagyok, nem hoztam magammal gyereket. Ha hoztam volna, ő ülhetne a libikóka másik végén, nem kéne az anyának a térdével lenyomnia az ülést. Lukáccsal szép gyerekünk lenne, örökölné az ő kék szemét, az én orromat, és neki is nehezen menne az er betű. Répa, retek, mogyoró. Nem is akarok gyereket. Lukács felbukkan a park bejáratánál. Biciklivel jön, megáll mellettem, hát te, kérdezi. Nem is a park bejáratától jön, hanem az egyik oldalsó kapun, csak akkor veszem észre, amikor már mellettem van. Hát te? Nem is az oldalsó kapun, igazából be se jön, csak elmegy a park mellett, és be se néz, nem látja meg, hogy ott vagyok. Hogy itt ülök a padon, ősz van, folyik az orrom, és nincs nálam zsebkendő. Mégsem állok fel, mert mi van, ha. Itt lakik két utcával arrébb. Ha észrevesz, ki kell találnom, mit mondjak. Azt mondom, randira jöttem. Nem, azt mondom, egy barátnőmmel találkozom, hogy melyik barátnőmmel, hát a Katával, itt lakik nem messze. Új barátnő, azért nem ismered. 

A parktól nem messze van a drogéria. Bemegyek, nincs senki a pénztárnál, most elvihetném az egyik esernyőt, de úgyis kicsavarná kezemből a szél. Kosarat veszek, elindulok a szájápolás felé. A múltkor még itt volt a szájápolás, most meg már a testápolás van itt, szagolgatom a testápolókat. Keresem a fogkefét, közben megtalálom a szappanokat, utána a dezodorokat. A férfi is itt van a nőivel szemben. Beleszagolok az egyik tengerillatúba, de nem tengerillata van, hanem Lukács-illata. A tenger illata nem ilyen, a tengertől sós lesz a szám, enyhén iszap- és halszagú a bőröm. Ilyen a tengervíz: sós, iszapos és halas. Lukács illata más, az ilyen, mint ez a dezodor. Amíg keresem a fogkeféket, többször elmegyek a férfidezodorok mellett, akkor megint megszagolom a tengert. Nem tudom, azért nem találom-e a fogkefét, mert eldugták, nincs is fogkefe ebben a drogériában, vagy direkt nem találom, hogy megszagolhassam a dezodort. Fél óra is eltelik, mire megtalálom. Keresem, de nincs extrapuha. Nekem extrapuha kell. Segíthetek, kérdezi az eladó. Húsz év körüli lány, válláig ér a szőke haja. Tízből kilencen azt mondanák rá, szép. A tizedik is csak azért nem, hogy ellenkezzen, de igazából szerinte is szép, talán csak kicsit unalmas. Lukácsnak is biztos tetszene, ha meglátná az utcán, utánafordulna. Közel lakik, könnyen megismerkedhetnének. Beugrik egy fogkeféért, ő is megkérdezi, hol vannak, nem találja. A lány megmondja, összemosolyognának. Fogkefét keresek, válaszolom a lánynak. Nem ilyet, amit én keresek, az ilyen, az ilyen extrapuha. Fekete a csomagolása. Aha, mondja, lehajol, a legalsó sorból kiveszi az extrapuha fogkefémet. 

Kék bicikli hajt el mellettem, biztosan ő az. Állok a buszmegállóban, építkezés miatt hatvan méterrel arrébb tették a táblát. Eddig fel sem tűnt, milyen sok biciklista jár a városban. Kergetik őket a buszok. Minden kék biciklin ő van, nem ilyen a sapkája, nem ilyen a kabátja, az mindegy, ő az, megy a munkahelyére, megy a CBA-ba, hiába mondom neki, az a legdrágább, szeretik ott a pénztárosok. Ő az, megy találkozni valakivel, egy lánnyal, azért siet ennyire, mert nem akar elkésni. Utál késni, inkább ott van öt perccel előbb, tíz perccel előbb, áll a hidegben. Most is biztosan álldogál valahol, nyolc perc múlva két óra, kettőt beszéltek meg, negyedet nem szokás randira megbeszélni, felet sem annyira, inkább egészet. Álldogál, és az egyik piros kabátos lányról én jutok az eszébe. Vagy egy francia buldogról, hogy odafutok, megsimogatom. Vagy egy illatról, utánafordul. Álldogál, és valamiről az eszébe jutok, de nem vagyok ott. Ha az eszébe jutok, sosem vagyok ott. Ha az eszembe jut, sosincs itt. Olyan meg nincs, hogy ne jusson az eszembe. A csikkeket nézem az úttesten. Oda kell állni, ahol több a csikk, ott fog nyílni a busz ajtaja, mondta. Ott állok, nézem a csikkeket. Nem lehet dohányozni, mégis tele van csikkekkel a megálló. Számolok, öt, hat, hét, régen Lukács is dohányzott. Miattam szokott le, nem bírtam a szagát, nem voltam hajlandó csókolózni vele. Most Lukács szájára gondolok, milyen szép az alsó ajka alatt az a picike vágás. Csikkek, számolni kell, hét, nyolc, kilenc, tizedik már nincs, Lukács is mondja, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, számolja az anyajegyeket a hátamon. Eljut harminckettőig, nem is tudtam addig, hogy harminckét anyajegy van a hátamon. 

Felszállok a buszra, ott van, ül a kettes ülésen. Nem, áll a forgóban, meglepődik, hogy ott vagyok. Nem is szokott buszozni, kinézek az ablakon, elhajt a busz mellett egy kék bicikli, ő az, integet, mutatja, szálljak le, beszélni akar velem. Leszállok a következő megállónál, az a pulcsi van rajta, amit tőlem kapott karácsonyra. Mégiscsak próbáljuk meg újra, mondja, még egyszer, utoljára. Meg lehetne próbálni, mert jó volt. Hiányzom neki, sokat gondol rám. Nem mondom, hogy én is sokat gondolok rá, csak annyit válaszolok, nem is tudom. Ő győzködni kezd, mennyire jó volt, gondoljak csak bele, egészen a horvátországi nyaralásig jó volt. Úgy csinálok, mintha belegondolnék. Végül azt mondom, oké. Próbáljuk meg. 

Sukošannál a tengerpart nem homokos. A kavicsokon nem lehet mezítláb járni, a törülközőt sem érdemes leteríteni, élesek, szúrósak a kövek. Nincsenek sokan, Zadarban sokkal több a turista, ezt a falut nem ismerik annyira. A víz gyorsan mélyül, figyelni kell. Gumicipőt kellett vennünk a lábunkra, ha bementünk a tengerbe, hogy ne szúrjon meg a tengeri sün. Ha megszúr, belázasodom, feküdhetek a külön ágyas szobában, ahol nem lehet összetolni az ágyakat. Az én egyszemélyes ágyamban aludtunk, az van az ablak mellett. Ha nem húzzuk el a függönyt, mintha látni lehetne a tengert, szétmosódó sötétséget az ég alján. Az ő ágyán csak a ruháinkat tartottuk. Az erkély korlátjára tettük száradni a törülközőket, én a fürdőruhámat nem tettem ki, azt az egyik benti székre terítettem. Lukács mosolygott rajta, a tengerpartra felveszem, de az erkélyen már nem hagyom kint, szerinte nincs ebben semmi logika. 

A nyolc napból egy volt az utazás. A hatodik napon megszúrt egy tengeri sün, belázasodtam, vissza kellett menni a szállásra. Egész délután az ágyban feküdtem, Lukács azt mondta, nem szereti, ha lázas vagyok, olyankor sokat beszélek. Azt hiszem, vicces vagyok, de nem. Aludjál inkább, mondta, lement a szomszédos szobában lakó magyarokkal a partra. Estig haza sem jött. Másnapra már jobban voltam. A szállásadónk mondta, hajnalban, ha felmegyünk a közeli dombra, olyan húsz perc séta, láthatjuk a napfelkeltét. Nem szabad kihagyni, megéri az a húsz perc. Meggyőztem Lukácsot, utolsó reggel keljünk fel korán, menjünk el megnézni a napfelkeltét, nekem a tegnap úgyis kiesett. Másnap hajnalban, amikor csöngött a telefon, nem volt hajlandó felkelni. Te menjél, én még alszom, mondta. Ne csináld már, az a lényeg, hogy együtt menjünk. Én most nem megyek sehova. Lukács, ne már. Ne nyaggass már, nem te fogsz vezetni ma. Felvettem a cipőmet, és elindultam egyedül. A húsz perc inkább harmincnak tűnt, pedig olyan ideges voltam, hogy kétszer olyan gyorsan mentem, mint szoktam. Egy-két ember álldogált a dombon, egyikükkel sem akartam beszélgetni. Álltunk és vártunk. Fél óra múlva már tudtuk, itt ma nem lesz napfelkelte, esőfelhők takarták el az egész horizontot, egész nap esett. Olyan szürkék voltak a felhők, mint a tenger.

Már két hónapja nem láttam Lukácsot. Leszállok a buszról, próbálok visszaemlékezni, mikor is láttam utoljára. A szakításra emlékszem, a szavakra is emlékszem, de rá nem emlékszem, mi volt rajta, mi volt az események sorrendje. Az arcát sem tudom felidézni, tudom, milyen a szeme, milyen az orra görbülete, a szája, de az arcát nem tudom. Még sokáig éreztem az illatát a lakásban, miután elment. Akárhányszor beléptem az előszobába, ott volt. Megálltam, és mélyeket lélegeztem, egy-két mély levegő után eltűnt az illat. Rálépek egy falevélre, megcsúszik rajta a cipőm sarka. Lukács ott áll a kapuban, engem vár. Lukács az ajtó előtt ül a lépcsőn, engem vár. Lukács a kanapén ül, megvan még neki a pótkulcs. Megállok az előszobában, mélyeket lélegzek. A gázmérőből enyhe gázszag csap meg, azt mondták, nem kell miatta aggódnom, nem lehet gázszivárgást mérni. El kell fogadnom, az előszobában néha gázszag van, de ez nem jelent semmit. Nem aggódom. Ha felrobbanna a lakás, és én itthon lennék, Lukácsnak biztosan szólna anyám, ő pedig kiborulna, sírna, mint egy kisgyerek. Azt akarom, hogy sírjon. Elképzelem, hogy sír, sose láttam sírni. Ha sírok, teljesen vörös lesz a fejem, csak órák múlva múlik el a pirosság, a szememről csak másnapra. Az emberek két napig azonnal tudják, ha rám néznek, hogy sírtam. Előveszem az extrapuha fogkefét. Signal, soft, 998 forint. Odateszem a másik mellé, a régit kidobom.

✶✶✶✶

Anita Harag is a short story writer living in Budapest. She holds a degree in Hungarian literature and Indology. She has published two collections of short stories and several novellas in Hungary, as well as works in translation in the United States and Canada. Her first collection, Évszakhoz képest hűvösebb (Rather Cool for the Time of the Year), won several Hungarian literary awards, and was published in Germany by Schöffling Verlag.

✶

Marietta Morry is a Canadian translator specializing in translating contemporary fiction from Hungarian to English. In collaboration with Walter Burgess, they have translated fiction by Gábor T. Szántó, Zsófia Czakó and Péter Moesko. Many of these works have been published in North American literary reviews, including the New England Review and Southern Review. With Lynda Muir, Morry translated Anna Molnár Hegedüs’s 2014 memoir, As the Lilacs Bloomed, which won the 2015 John Glassco Translation Prize of the Literary Translators’ Association of Canada.

✶

Walter Burgess is a Canadian translator specializing in translating contemporary fiction from Hungarian into English. In collaboration with Marietta Morry, they have translated fiction by Gábor T. Szántó, Zsófia Czakó and Péter Moesko. Many of these works have been published in North American literary reviews, including the New England Review and Southern Review.

✶

Mario Loprete reports that in 2020 “I worked exclusively on concrete sculptures. I take my own clothes, and use plaster, resin, and cement to transform them into artworks. My DNA and my memories remain cemented inside. These pieces transform the viewer into a postmodern archeologist who looks at them as if they were urban artifacts. I like to think that anyone who sees my sculptures will perceive the anguish, the vulnerability, and the fear that each of us has felt while facing the global problem of COVID-19. A layer of cement contains the clothes I wore during this grim period. Garments that survive COVID-19 are not unlike those that survived the catastrophic eruption of Pompeii two thousand years ago. They recount humankind’s encounter with the tragedy of broken lives and destroyed economies.”

✶

Whenever possible, we link book titles to Bookshop, an independent bookselling site. As a Bookshop affiliate, Another Chicago Magazine earns a small percentage from qualifying purchases.